A többi már élet és feltámadás
Ketten szaladnak a sírhoz. Lélegzetet visszafojtva, szótlanul. Nagyon igyekszenek. János, a kedvenc tanítvány, aki a barátok közül egyedül bírta ki a kereszt szörnyűségét, apostoltársával versenyezve, elsőnek jut el a nyitott sírhoz. A szeretet „szárnyakat növesztett“. És most alig tudja elhinni a hírt. A másik Simon, akit Jézus Sziklának nevezett. Simon Péter, aki Jézus megtagadásának éjszakáján aligha nevezhető hősnek. Hiszen menteni akarta az irháját. Ő nem állt ott a kereszt alatt, mint János az asszonyokkal. De húsvét reggel már senki sem emlékszik az emberi gyarlóságra. Ezen a reggelen minden egészen más. Asszonyok fedezik fel az üres sírt. Hát ki más? Hiszen hajdanán a sikeres napok titka az asszonyok kora reggeli szorgoskodása volt. Így van ez mind a mai napig. 
Egyházunk hajnala is úgy kezdődött, hogy az asszonyok találtak rá az üres sírra: „Menjetek gyorsan, mondjátok meg tanítványainak: föltámadt a halálból.“ /Mt 28,7/ Mi lett volna az Egyházból, ha az asszonyok – akiknek szerepe ma is meghatározó – hallgattak volna?
A tanítványok a sírhoz siettek, hogy megtapasztalják az életet. Velük az apostolokra épült Egyház szaladt az igazsághoz, köztük a tanítvány, akit Jézus szeretett. De szeretete nem vakította el. Ellenkezőleg. Bár fizikailag ő érkezett elsőnek a sírhoz, elsőként látott és hitt, mégis át tudta adni a belépés elsőségét Péternek. Talán mindez egy óvatos vízió is lehet a harmadik évezred kereszténységéről: a lassú és megfontolt irányít, de a karizmatikus a lelkesedő, aki hamarabb talál a hithez, mert jobban szeret. Mindkettőre szüksége van ma is az Egyháznak: a realistára, aki előbb lélegzethez kell jusson, körül kell nézzen, felocsúdjon, és arra is, aki első pillantásra tud lelkesedni, szeretni. Azonban a Jánosok és a Péterek nem felejthetik el, hogy bár húsvét reggelének tanúi ők, nem ők voltak az elsők a sírnál, hanem az asszonyok.
Mire tanítanak ők ma minket? Arra, hogy húsvét Isten ígéretének beteljesedése: semmi sem tud megakadályozni az élet értelmének keresésében, még a halál sem! Akármennyi sír létezik is, nem a halálé az utolsó szó, hanem az életé! Az életre hívott meg minket Isten. A húsvétot pedig akkor kezdem el élni, amikor fölélesztem magamban azokat az erőket és képességeket, amelyek szunnyadnak bennem. Akkor kezdem el megvalósítani, amikor elhatározom, hogy az élet utáni vágyam és életörömöm több lehetőséget kap, mint az a tapasztalat, amely lehangolttá tesz. Már a természet is mutatja a születés és elmúlás körforgásával, hogy van remény. Földi életünk vándorlás a sír felé, de aki a sír felé tart, hogy ott Krisztussal találkozzon, üres sírt talál: tudja, hogy Ő él.
De tudatosítjuk-e eléggé mindezt életünk nehéz egzisztenciális élményeiben? Tudunk-e hinni a húsvéti tanúknak? Meg tud-e érinteni üzenetük? A húsvéti hit megsejteti-e velünk, hogy az örök életért folytatott verseny nem tűri a puszta kíváncsi bámészkodót? Még kevésbé azt, aki karba tett kézzel, mélán várja a csodát. De hogyan jutunk el a húsvét reggeléhez és a hithez? Megannyi alkalommal énekeljük húsvétkor: „Krisztus feltámadott!... üres a sír nincsen ott“. Egy üres sír bizonyító ereje még kevés, hiszen először a tanítványok is csak kételkedni tudtak. Az okoskodók vitatkozni fognak erről a következő évezredben is. A húsvét nagy tanúi viszont nem az okosak és tanultak, hanem egyszerű asszonyok és férfiak, akik szeretnek, és az élet nagy csodáját be tudják fogadni szívükbe. Élet és szeretet összetartozik. Egyik szüli a másikat. Annak, aki szeretni tud – ahogy a nagypéntek is tanítja –, a halál nem abszurd és egyáltalán nem a vég. A keresztény húsvét hajnala már nem a sírhoz vezet, hiszen Isten elgördítette a sír kövét. Boldog XXIII. János pápa egyszer így ujjongott: „Egy évben három nap van passió, halál és gyász. A többi már élet és feltámadás!“
Áldott húsvéti ünnepet kíván szeretettel: József atya