Egyházközségi közlemények - 2010/3

A fenti jelzõvel illette egy õrmester a második világháború idején Augustinus Knülle kölni egyházmegyés papot, aki a Sankt Aposteln bazilikában 1941. február 2-án ünnepelte primíciáját . A primícia után a fiatal lelkész rögtön katonai szolgálatba kellett álljon, s mivel pap volt, eleinte „csak” szanitéc feladatot kapott. Egy idõ után mégis felszólították, hogy ragadjon fegyvert és használja, mire õ ezt válaszolta: „Hagyjon már, õrmester úr! Hiszen tudja, hogy még egy lovat sem tudnék lelõni.”

Ágoston atya papi voltát végülis a legtöbb náci elfogadta, bár nagyon sokszor ironikusan, sõt egyenesen gúnyosan viselkedtek a tisztek vele szemben. Lekicsinylõen a hajdani katonai zsargonban ismeretes „Sündenabwehrkanone” címén szólították õt, de ebben mégis volt valami kis tisztelet, hiszen keresztény meggyõzõdéssel ápolta a betegeket, és vasár- és ünnepnapokon tábori misét mutatott be a katolikus katonáknak. Katonai hátizsákjában a képen látható tábori oltárfelszerelést – 1945-ben bekövetkezett fogságáig – mindenhova magával vitte, ahova a sereg vonult. Egyszerû kehely, paténa, két gyertyatartó gyertyával, egy mini szárnyasoltár (Triptychon), és egy kis ereklyével ellátott oltárasztal az egész.
A tábori oltárfelszerelés jelenleg a Sankt Aposteln bazilika sekrestyéjében látható, emléket állítva annak az Ágoston atyának, aki nyugdíjba vonulása után hazatért szolgálni hajdani primíciás plébániájára.

Közel másfél évtizedig örülhettünk személyének, hallgathattuk veretes beszédeit, élvezhettük társaságát, mindaddig, míg 2005. május 27-én haza nem tért Teremtõjéhez. Halála elõtt pár hónappal mutatta meg elõször nekünk, lelkészeknek féltve õrzött háborús emlékét – a tábori oltárfelszerelést –, és könnyes szemmel mesélte a vele gúnyosan viselkedõ õrmester halálát. A tiszt, akit gránátszilánk sebesített halálra, karjaiban fejezte be életét, miközben Ágoston atya hangosan imádkozta fölötte a Miatyánkot. Az õrmester pedig halkan ismételte az ima szövegét, megkapva a feloldozást és a szent Útravalóval léphette át az örök élet küszöbét.
Mi, akik közelebbrõl ismertük az atyát, mindig megcsodáltuk gondoskodását, és meghatódtunk, látva azt az együttérzõ szeretetet, amivel minden beteg ágya mellett közvetítette a jó Isten irgalmát az embereknek.

Tudatosan megírt, különös végrendeletében az örök életbe vetett mélységes hitérõl tett tanúbizonyságot, amikor meghagyta, hogy semmiféle virágot, koszorút ne vigyenek a temetésére. Helyette, vagy annak fejében, egy kis dombormûvet állítsanak a Sankt Aposteln templomban annak az asszonynak, aki Krisztus feltámadásáról elsõként tanúskodott. Meglátása szerint, méltatlanul van „elhallgatva” Mária Magdolna ábrázolása az egyházi mûvészetekben, amit õ egy picit ellensúlyozni szeretne. A mellékelt kép a halála után készült bronz-dombormûvet mutatja, amelyen Mária Magdolna találkozását láthatjuk a feltámadt Úrral. A mûvészi alkotás a templom déli részén, a bal hátsó bejárat mellett látható a falban elhelyezve.

Legyen áldott Ágoston atya emléke, aki a feltámadásba vetett hitével mindenütt tanúbizonyságot tett, és fáradozásaiért nyerje el az örök életet!

Üdvözlettel: József atya

Egyházközségi közlemények - 2010/2

Hétköznapi beszédünk sokat elárul életfelfogásunkról, magatartásunkról. Ha valaki azt mondja: „én nem ülök azzal az emberrel egy asztalhoz”– elutasítását fejezi ki, nem ritkán pedig megvetését is. Van a német nyelvben egy hasonló megfogalmazás: „Zwischen Dir und mir ist das Tischtuch zerschnitten!” E mondat értésére hozza az embernek, hogy a tárgyalópartner mindenféle kapcsolatot megszakít visszavonhatatlanul. Ezzel ellentétben az egy asztalnál való közös étkezés mindig sokkal több, mint puszta táplálkozás – a közösségvállalás bensõséges megjelenítése, kölcsönös elfogadás és tiszteletadás jele.
Az evangéliumok szerint Jézus gyakran ült kortársai asztalához, tanítványaival és barátaival, vámosokkal és bûnösökkel, szegényekkel és kitaszítottakkal. Ellenségei ezeket az étkezéseket szándékosan félreértelmezték és szemére vetették. Azok az emberek viszont, akikkel együtt étkezett, megérezték azt a közösséget, meghittséget, amelyet Isten mindenkinek feltétel nélkül felajánl. Jézus nem véletlenül ült tanítványaival asztalhoz szenvedésének elõestéjén, hanem hogy örök emlékezetül hagyja ránk határtalan szeretetét. János evangéliuma az utolsó vacsorát csak arról az oldalról jellemzi, hogy ott Jézus különlegesen kifejezte sze- retetét övéi iránt. A vacsora menetét nem írja le, és az Oltáriszentség szerzésérõl sem beszél. Ellenben csak õ említi a lábmosást, amellyel Jézus, mint házigazda az ünnepi lakoma elõtt tanítványait különlegesen megtisztelte, hogy példája nyomán a szeretet tettei megmarad- janak az Egyházban, és az Oltáriszentség ünneplése az õ szeretetének emléke legyen.
Minden szentmisében felhangzik a hitvallás: „Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!” Ezzel megfogalmazzuk hitünk lényegét, a húsvéti misztériumot: Krisztus halálát és feltámadását. Feltámadása adja meg halála értelmét: nem véletlen baleset, nem gyalázatos botrány, hanem szeretetbõl értünk vállalt áldozat.
Gabriel Marcelt, a neves írót és filozófust mindig megdöbbentették szent Pál szavai: „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk, s hiábavaló a ti hitetek.” (1Kor 15,14) Úgy látta, hogy ilyen élesen csak az veti fel a kérdést, aki biztos a válaszban is. S valóban Pál az elsõ korintusi levélben, amely kb. húsz évvel a húsvéti események után íródott, s amelynek hitelességét minden keresztény felekezet elfogadja, így ír: „Krisztus meghalt bûneinkért, amint az Írás is mondta. Eltemették és harmadnapon föltámadt. Ez is az Írás szerint. Megjelent Péternek, aztán a tizenkettõnek. Majd egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, akik közül a legtöbb még ma is él, néhányan pedig már meghaltak... Mindnyájuk után pedig, mint méltatlannak, nekem is megjelent.” (1Kor 15,3-9) Ebben a szövegben Pál az õsegyház hitvallását veszi át, amit megtérése után kapott, és hozzáfûzi személyes tapasztalatát.
Valahogy ezt a mélységes hitbeli tapasztalatot örökíti meg Egino Weinert is a fenti képpel. Az idõs kölni mûvész az aacheni nõvérek templomában tabernákulumot készített, amelyen Krisztus szeretetközösségét emelte ki az Eucharisztiában. A képen feltûnik, hogy a szek- rény ajtaját nyitó kulcs helye középen a kehelybe van „beépítve”. Nem véletlenül. Hiszen az Eucharisztia az a kulcs, amellyel Isten – Krisz- tus keresztáldozatában – örökre kinyitotta számunkra üdvösségünk kapuját.
Manapság lépten-nyomon hallja az ember: „Én Istent a természetben keresem, ha imádkozni akarok, a csöndet, a magányt választom. Attól még lehetek hívõ, ha nem járok templomba, stb.” A természet valóban Isten legszebb képeskönyve. A csönd is segíti az összeszedettséget. Az is igaz, lehet hinni az Istenben akkor is, ha nem járok templomba. Csakhogy mi nem csupán istenfélõk vagyunk, hanem Krisztus követõi is, és a keresztségben egy közösség tagjaként lettünk Isten gyermekei. Számunka az Õ akarata a döntõ, aki határozottan lelkünkre kötötte: Amit az utolsó vacsorán cselekedtem, ti is azt tegyétek! Jöjjetek össze az én nevemben! Éljétek meg a szeretet közösségét!
A keresztény közösséget nem a templom határozza meg, hanem az oltár, ahol Krisztus folyton megjelenik közöttünk. Az Õ testét és vérét magunkhoz véve mi is egy test és lélek leszünk Krisztusban. Erre hívja Önöket szeretettel, áldásos Húsvétot kívánva,
József atya

Egyházközségi közlemények - 2010/1

Böjte Csaba gondolatai a napkeleti bölcsek éhségérõl és szomjúságáról

Ülök a kölni dóm emberáradatában, és nézem az oltár magaslatában, a golyóálló üvegvitrinben a csodálatos szarkofágot, mely porladó testeteknek végsõ nyughelye. A középkor Európájának vagy talán minden idõknek egyik legcsodálatosabb épületében, ebben a tiszteletetekre kõbõl faragott gregorián himnuszban, itt, a csodálatos gótikus katedrális szentélyében ért véget a mesés keletrõl indult földi vándorlásotok.
Nem kapcsolódom bele az örök vitába, nem érdekel, mennyire hitelesek az ereklyék. Számomra most nem ezek a részletek fontosak. Itt vagyok, elzarándokoltam hozzátok, és alázattal meghajtom fejemet, csodállak benneteket. Igen, tisztelettel meghajtom fejemet az ember elõtt, ki fényûzõ keleti gazdagságából, bejáratott világnézetébõl, kényelmes földi igazából feláll és útra kel, mert ûzi belülrõl egy vágy. Csodálom az „éhséget", mely talpra állított és kényelmes otthonaitokból az országútra vitt, hogy elinduljatok, választ keressetek, feleletet, hatalmon, anyagi jóléten túli kérdéseitekre. Az évezredek korlátait átlépve, örök emberi kíváncsiságtól vezetve követlek titeket Heródes palotájába. Lelkem csendességében szemlélõdöm, és látom, hogy tanácstalanul ott álltok a csodás udvartartása elõtt, és kissé feszengve
teszitek fel kérdéseiteket. Zavarban vagytok, magatok sem tudjátok pontosan, hogy mit kerestek, de mégis zörgettek. Heródes int, és az udvari papok, a tudás õrzõi, õsrégi pergamenekbõl nektek utat mutatnak: „Ne félj, Betlehem, mert belõled származik a Megváltó!" Döbbenetes: õk tudják a választ, és tanításuk alapján Ti célba értek. Egy egyszerû barlang mélyén, egy jászol ölén meglelitek az Életet, a törékeny Gyermeket, aki elõtt élõ hittel hódoltok. Csodálatos, Ti alázattal hisztek a jólápolt udvari papok szavában! Hitetek gyümölcse: találkozás az élõ Istennel!
Heródes is hisz, hiszi az írás szavait, komolyan veszi papjai tanítását, ezért is küldi katonáit... Döbbenetes: ugyanazt a szentírást olvasva, ugyanattól a hittõl vezetve Heródes katonáit küldi, hogy minden újszülött fiúgyermeket kivégeztessen. Az udvari papok jól tápláltan folytatják helyben topogó intrikáikat, és Ti, a jöttment idegenek útmutatásuk alapján, csendes, égre figyelõ alázattal célba értek.
E szent karácsonyi idõben népem nagy családja számára nem a tudást és nem is a hitet kérem, ez többé-kevésbé mindannyiunkban megvan, hanem „éhséget", olthatatlan „szomjúságot", mely kitép tespedtségünkbõl és elindít az Igazság felé. Alázattal kérem a mardosó vágyat, mely kilök a tunya kényelmünkbõl, a magam cinikus értelmiségi elefántcsonttornyából. Igen, ajándékként kérem az elégedetlenség továbbvivõ erejét, mely segít elszakadni a kommunizmust, a liberalizmust és más rendszereket legyõzõ, temetõ intellektuális gõgtõl, hogy a hús-vér életet karjaim közé zárjam.
Adj erõt Uram, hogy hatalomvágyammal szembe menjek, ne féljek az igazságtól, mely lehet, hogy ledönti ingatag trónomat, vélt hatalmamat lesöpri a történelem asztaláról, de szabaddá tesz, új hajnalt ígér. Erõt kérek, hogy Trianont, a Holokausztot és a többi személyes, közösségi sérelmünket elengedve útra keljünk, és megtaláljuk a huszonegyedik század Betlehemét!
Igen, hiszem, hogy Te a ma embere számára is meg akarsz születni! Tudom, hogy nem értük el az álmainkat lezáró plafont, földi létünk kibontakozásának korlátait. Az emberi élet nagy meccsét még nem fújták le! Van tovább! Te minket is vársz, e fiatal évszázad megszeppent fiait. Karjaid roskadoznak ajándékaidtól. Van válasz korunk minden kérdésére! Ezért kérek mardosó „éhséget", erõt, Uram, hogy erõtlen, már csak az inerciájától sodródó világunkban felálljunk, kérdéseinkkel szembenézve útra keljünk és megtaláljunk! Napkeleti bölcsek, vezessetek!
Kisebb testvéri szeretettel: Csaba testvér

Egyházközségi közlemények - 2009/6

Bertold Brechttõl jutott eszembe a minap egy történet. Az a címe: „A barátságos”. A történet emberekrõl szól, akik egy új várost akartak építeni. Rövid idõre, ahogy nekikezdtek, gombamód bújtak elõ a földbõl a szebbnél szebb házak. Az új város arculata hamarosan kezdett alakot ölteni. Mindegyik városlakó arra törekedett, hogy az övé legyen a legszebb és legkényelmesebb ház. A vá- ros pedig csak épült és szépült.
Amikor készen volt, mindenki a központba sietett, hogy onnan elinduljon háztûznézõbe. Min- denki bemutathatta a házát, hogy milyen nagy, milyen szép, milyen mûvészi értékekkel van teli.
Amikor „õrá” került a sor, akit „a barátságosnak” neveztek, elõlépett ugyan, de az üres telken kívül semmit sem tudott felmutatni. Azaz valamit mégis magasba emelt: egy ajtórámát. Többre nem futotta neki...
Atöbbségmár-márkuncogniéscsúfolódnikezdett,amikorelõlépettegyjavakorabeliférfi ésígyszólt:„Szerintemezazemberaverseny gyõztese. Mert bár nincsen kész a háza, mindegyikünknek segített valamiben, hogy elkészüljünk. Nekem például az alapot segített megásni. Neked ott – mutatott rá egy másikra, aki hozzá közel állt – a tetõzetet segített feltenni, mert egyedül nem boldogultál vele. Neked pedig az ablakot segített betenni, mert nem volt megfelelõ szerszámod hozzá. Neked, ott, pedig a kályhát építette be, mert nem értettél hozzá. Láttam, hogy minden építõtelepen ott volt és segített. Nem csoda, hogy nem készült el idejében a saját házával, és nem futotta neki egy ajtókeretnél többre. Õ legyen versenyünk királya!” Erre mindenki lelkesen tapsolni kezdett és „a barátságost” kiáltották ki gyõztesnek...
Napjainkban ha földi uralkodókról: életükrõl és kalandjaikról, jótékonysági báljaikról és botrányaikról, házasságaikról és válásaikról olvasok, gyakran az jut eszembe: ezek az emberek nem ennek a világnak a részei! Ehhez a világhoz alig van közük. Nemcsak azért, mert „a felsõ tízezerhez” tartoznak, hanem azért is, mert életmódjuk keveset ad hozzá a mienkhez és csakis a pletykalapoknak szolgáltat csemegét... Néha igazán csak sajnálni tudom õket! És persze imádkozni értük.
Manapság, amikor mindenki a saját „házának”, „boldogságának” és „személyiségének” az építésével van elfoglalva, olyan emberekre vanszükség,mint„abarátságos”. Akimásokkalistörõdik.Akinemcsakmagánaképítlakást,házat,kacsalábonforgópalotát,hanem embertársainak is segít az „építésben”. Mint példaképe: Jézus Krisztus! Õ is megnyerhette volna azt a versenyt, hisz otthagyta a mennyet és a földre szállt, levetette isteni öltözékét és emberi testünkben vett lakást és nem a maga házát, lakását építette, hanem embertársaiét. Sõt „örök lakást készített nekünk a mennyben!” Az Õ példáját követi hitelesen Csaba testvér, akit rövidesen körünkben köszönthetünk.
Még egy kis idõ, és újra életünk bölcsõjében ringathatjuk a nagy ÕT, aki a mi bölcsõnket is ringatta. Újra törékeny bizalmunkra bízza az Õ erejét, meg-megtorpanó keresésünkre azt, hogy Õ már megtalált, be-bezáruló nyitottságunkra bízza állandó jövetelét, és életünk alakítására a világ alakulását. Tulajdonába jön, hogy megtanítson, mit jelentenek tulajdonosi szavaink, amikor azt mondjuk, hogy „az én testem”, „enyém”, „akarom”, „kell”, „szeretném”, „nekem” stb. Kicsi és kevés az Õ jövetele, csupán kezdet, csecsemõlét, tömjénnel és mirhával megkenve: az isteni eredet, odatartozás tömjénjével és az emberi halandóság balzsamával. Ebben a kevésben viszont a beteljesülés kezdõdik el, életen és halálon keresztül. Maga Isten jön!
Így nézve a dolgokat, az ádventi idõszak egy szép városépítéshez is hasonlítható. Ebben az idõben nem földi lakásainkra összpontosítunk, hanem lelkünk lakását csinosítjuk és díszítgetjük. Ugyanakkor fõleg Õrá, a „Nagy Építészre” és a „Nagy Barátságosra” gondolunk, Aki egyikünknek az „alapot” segített kiásni, másikunknak az „ablakot” tette be, harmadikunknak „tetõt” rakott feje fölé, negyedikünknek egy „kályhát” állított be... Mi sem lenne szebb annál, ha mi is így tennénk embertársainkkal...
Sok sikert és türelmet Mindannyiunknak az ilyen építkezéshez, áldott adventi készületet és boldog karácsonyi ünnepeket kíván: József atya